Miért szerepelnek le rendre az európai szezon hősei a legnagyobb nemzetközi találkozókon?

Előrebocsátom, a következő írásban lesz pár kérdés, de válasz egy sem.

Íme a három tényadat 2024-ből:

a Melbourne Cup favoritja Vauban 11., - az első négy helyen ausztrál ló

a BC Classic favoritja City of Troy 8., - az első hétben hat amerikai és egy japán ló

a Japan Cup harmadfavoritja, Auguste Rodin 8. – az első öt helyen japán ló

Akik évtizedek óta figyelik a galoppsportot, megállapíthatják, hogy bizony évente alig maroknyi telivért találunk, aki idegen környezetben (más földrészen) is hűen hozza otthoni formáit.

Nézzük most csak az európai lovakat! Ha nem történik kontinensváltás, ez még nem is oly mértékben szembeötlő, hiszen elég arra gondolni, hogy az angolok és a franciák oda-vissza nyerik egymás legrangosabb trófeáit, azonban az óceánokat átszelve jönnek igazán a gondok.

Nem feledhető természetesen, hogy 2023-ban és idén is öt-öt győzelmet „arattunk” (mi európaiak) a Breeders’ Cup meetingeken, de a trend ettől még megfigyelhető: továbbra is nehéz két kontinensen is sikeresnek maradni.

2025-ben az a tett, amit a fenomenális Goldikova véghez vitt, nevezetesen, hogy háromszor – három éven át - megnyerte ugyanazt a futamot egy másik kontinensen, ez mára teljes mértékben elképzelhetetlen. A Godolphin ugyan három évre kisajátította magának a BC Mile-t, de ez három különböző csodás telivérrel sikerült, idén pedig már otthon, amerikai kézben maradt a trófea.

Ha csak a Gr1-es szinten versenyzőket, azaz a legnagyobb európai sztárokat vesszük, kijelenthető, hogy nagy százalékuk nem (volt) képes nyerni más földrészen. Nem csak mostanság, elég csak Galileora gondolni.  (Persze azt is tudni kell, hogy a Gr1-es bajnokok a telivérpopuláció 0,001%-ét teszik ki.)

Hogy miért? Fogalmunk sincs.

Mi annyira más idegenben, mint otthon?

Nyilván más a környezet, a klíma, és boxtól kezdve a szénán, a takarmányon és a vízen át minden új a lónak, az időzóna is megzavarhatja őket valamennyire, de ez valóban ekkora döntő befolyással bír a teljesítményre? Különösen, hogy nem csak a versenyre érkeznek meg a távoli helyszínekre: Adain O’Brien hetekkel a Tenyésztők Kupája előtt kivitte Troyt Amerikába, hogy lássa, mennyire zavarja meg az új környezet. Állította, hogy semennyire.

Ha nem feltétlenül helyezésben gondolkodunk Galileo 130 körüli Racing Post formákkal tartotta rettegésben az európai riválisokat, a BC Classicban (Belmont Parkban) 116-ot futott. Troy 120 feletti számai után 101-est kapott a Post (angol!) bíráitól az idei, amerikai kisiklása után. Giant's Causeway esete ebből a szempontból viszont kivétel. 2000-ben kikapott ugyan Tiznowtól a BC Classicban, de a vereség ellenére élete topját (131) futotta.

Nem feledhető természetesen, hogy mindhárom homokra váltott Amerikában.

Tényleg itt ütközne ki, hogy a telivér a lovak királya és ő annyira érzékeny ilyen szempontból, hogy valóban királyi bánásmódot igényel? Magyarán a telivér nem arra született, mint például a díjugrató lovak, akik legjobbjai ugyanúgy utaznak versenyről versenyre, mint a Formula 1-es pilóták?

Egy kérdés azonban nem hagy nyugodni City of Troy amerikai versenye óta. Soltész András a St. Leger győzelem után kiválóan mondta fel a legendás ősöktől tanult leckét, miszerint egy rossz verseny többet ér, mint három jó munka. Így igaz, mindannyian így tanultuk ezt.

A bevezetőben említett három telivér mindegyike felkészítő futás nélkül készült élete legnagyobb próbatételére.

Vauban a MC előtt, majd két hónappal (!) szeptember 15-én nyerte az Ír St Legert. Troyt augusztus 21-én, Rodint szeptember 14-én láthattuk utoljára versenyben. Azóta csak munkákkal készültek, amiről tudjuk, hogy az bizony nem ér fel egy versennyel. Mindannyiunknak a szíve szakadt bele Edward Whitaker, a Racing Post fotósának díjnyertes képébe, amikor is közelről mutatja Troy fejét, hogy életében először szembesül a – csak a versenyben megtapasztalható - hatalmas szórással.

Ki merne vitába szállni a lóversenysport valaha élt egyik legsikeresebb alakjával, de kérdésként talán Aidannek szegezhető:

miért nem kaptak a lovak egy (vagy inkább két) felkészítő futást a legfontosabb megmérettetésük előtt?

Főleg Troy, hogy a Coolmore csapat láthassa, hogy kezeli a homoktalajt versenykörülmények között?

Talán mindenki emlékszik még a Verry Elleegant kálváriájára. A 11x-es Gr1-es bajnok ausztrál csodalovat az Arc-ban szerették volna indítani, de oda nem fért be, mert két - már kontinensünkön lefutott – felkészítő versenyében mélyen tudása, vagy legalábbis ausztrál formái alatt szerepelt. Pedig vele nem is váltottak borítást, de legalább megpróbálták.

Azt mondják, a japánok az élet sok területén utat mutatnak a világnak. Nem véletlenül lettek a lóversenyzésben is nagyhatalom. Mindenki előtt ismert, hogy év(tized)ek óta álmodoznak egy Arc győzelemről, de 1999-ben, amikor legközelebb jártak a mini-diadalívhez, El Condor Pasa egész idényben Franciaországban versenyzett. A később kétszer is második Orfevre mindkét évben már augusztustól Chantilly-ban készült és mindkétszer megnyerte szeptemberben a Prix Foyt. 2013-ban, amikor Tréve mögött lett második, hazatért és 8 hosszal nyerte az Arima Kinent!

Mi, európaiak miért nem követjük ezeket a példákat?

Persze azt sem hallgathatjuk el, hogy a friss Japan Cup nyerő Do Deuce, szinte értékelhetetlen 60-as formával csak 19. volt a 2022. évi Arc-ban, majd hazájába visszatérve ismét 111-124 között „futkosott”.

Snow Fairy (trénere Ed Dunlop) életrajza szinte utópisztikusnak hatott egészen 2024-ig. Négy ország, hat pályáján nyert, hat Gr1-es futamot, ráadásul kancaként.

Idén Rebel's Romance (Charlie Appleby) múlta felül. Pályafutása során 15 versenyt nyert, de Gr1-es szinten hetet, négy ország hat versenyterén. Nagyon kell gondolkodnunk, hogy még egy ilyen CV-t találjunk, bár kétségtelenül akad pl. Highland Reel (hét Gr1 győzelem három országban, három kontinensen).

Láthatják tehát, hogy nagyon ritkák az ilyesféle, kontinenseket átszelő sikeres lovak. Az okok előttünk nem ismertek, mindenesetre becsüljük meg őket nagyon.