Exkluzív interjút adott a Racing Portalnak a sérüléséből lábadozó zsoké.

Kedves Olvasóink!

Engedjék meg, hogy egy rendhagyó bevezetővel kezdjük Rebeka riportját.

Sokat beszélgettünk a szerkesztőségben arról, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, hogy Pető Sándort megszólaltassuk, azaz amikor lelkileg talán készen áll már egy nagy beszélgetésre. Mivel Sanyi az idei esztendőben már folyamatosan ott van a Kincsem Parkban – 14 hónap elteltével – elérkezettnek véltük az időt, és ő örömmel vállalta is az interjút.

Akik olvasták, azok tudják, hogy a legfőbb segítői között megemlítette Rebekát és családját, és így jött számunkra az ötlet, hogy bizony ezt a magas labdát illő lenne lecsapni, hiszen ő, majd napra pontosan egy évre (szeptember 18 – szeptember 8) Sanyi bukása után szenvedett vérfagyasztó balesetet a Kincsem Parkban, és ő is most lábadozik sérüléséből.

Természetesen Rebivel is többször egyezettünk, hogy készen áll-e már lelkileg  erre, sőt a kérdéseket is előre elküldtük neki, és nagy örömünkre ő is beleegyezett, hogy egy rendhagyó interjút ad a Racing Portalnak, amit ezúton is köszönünk.

Racing Portal: Rebi! Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állsz. Mit szólsz az imént elhangzottakhoz, hiszen a Te életed már a kettőtök balesete előtt több helyütt összefonódott Sanyiéval?
Gönczi Rebeka: Megható számomra, hogy Sanyi után következem ebben a sorban, mert Ő az egyik legnagyobb példakép számomra. Valóban már a balesetünk előtt kiváló kapcsoltunk volt, ami a 2016-os amatőr Európa-bajnoki futammal kezdődött, ahol én Perfect Too-t húztam, akit sajnos le kellett jelenteni. Mai napig emlékszem, hogy odajött hozzám Sanyi és ezt mondta: “Tündérkém! Ne szomorkodj, hogy Ő most nem fut, de legközelebb, adok neked egy lehetőséget, megígérem.” Be is tartotta az ígéretét. Mindez nagyon jellemzi Őt, hogy amit Ő mond az úgy is lesz, és a következő amatőr versenyben már meg is kaptam Bistry nevű lovát. Igaz kikaptunk, de ő bátorított és ezt követően már sokkal több lehetőséggel tisztelt meg.

RP: Hogy felkészülhess mire számíthatsz majd, már a megjelenés előtt elküldtük neked a Pető interjút, amit te azon melegében, nem kevesebb, mint öt alkalommal el is olvastál. Olyan nagy hatással volt rád? Milyen érzelmeket váltott ez ki belőled?
GR: Igen. Hatalmas hatást gyakorolt rám ez az interjú. Ahogy nyilatkozta is neked, mi az egész családommal próbáltunk végig mellette és a családja mellett állni ebben a szörnyű időszakban. Mai napig emlékszem erre a tragikus napra. Ha jól rémlik, keddre esett és akkor kaptam a hírt, hogy a tréningközpont területére leszállt egy mentőhelikopter, és amikor megtudtam, hogy Sanyiért, akkor tényleg nagyon megrökönyödtem én is, és úgy gondolom, hogy az egész szakma. Még most is, hogy erről beszélek, tetőtől talpig ráz a hideg. Itt szeretném elmondani: mindig is felnéztem rá. Egy szavahihető és karakán embernek ismertem meg, akinek hatalmas a szakmai tapasztalata, de a baleset után nekem még nagyobb, már-már hatalmas példaképemmé vált.

Akkora erő lakozik benne, hogy én biztos vagyok benne, hogy lábra fog állni és úgy fog idomári utasítást adni nekem és másoknak a ringben. Ebben én 1000%-ig biztos vagyok!

RP: Így legyen! Sanyinak is elmondtuk, hogy vannak olyan bugyutának tűnő kérések, amiket egyszerűen muszáj feltenni. Most is egy ilyen jön. Mi az első emléked a bukás után, illetve előbb még talán, hogy meddig emlékszel az ominózus futamra. Észleltél már valami problémát a verseny során?
GR: Semmi bajt nem éreztem Reddel kapcsolatban, pedig rólam sokan tudják, hogy mennyire figyelek a lóra a verseny közben. Azt tudtuk, hogy nehezebben kap lábra, de semmi mást nem éreztem. Sajnos.

A verseny közben az utolsó képem az, hogy befordulunk a célegyenesbe, elkezdem kézzel lovagolni, majd egy pillanattal később már jön a föld. Innentől teljes képszakadás. Az első emlékem a kórházból van, de fontos megemlíteni, hogy nem sok. Inkább csak foszlányok.

RP: Redet jól ismerted, hiszen a Csupor istállóban dolgozol. Munkában is lovagoltad korábban?
GR: Sohasem ültem rajta. Mindig nagyon tetszett nekem, de a tulajdonosa lovagolta. Szerettem volna már többször is ülni, de sosem jött úgy ki, hogy rákerülhessek versenyben. Boldog voltam, mikor kiderült, hogy én lovaglom, és itt kell elmondanom, hogy ez a beszélgetés most ugyan rólam szól, de végtelenül sajnálom, ami ezzel a kedves lóval történt, és mai napig szinte minden nap eszembe jut.

RP: Az Országos Baleseti Intézetbe kerültél. Mi volt a pontos diagnózis, mert ellentmondó hírek érkeztek, főleg a tört csigolyák számát illetően?
GR: A pontos diagnózis közép-súlyos koponyasérülés, aminek következtében a koponyámon belül vérömleny alakult ki, zúzódott a bordám és három (1,7,11) csigolyám eltört.

RP: Nem csak a közösségi médiában mutatkozott meg elképesztő népszerűséged, hanem a kórházban is. Talán emlékszel rá, én is bementem hozzád, de minimum egy órán át oda sem tudtam menni az ágyadhoz, annyian voltak körülötted. Már arra gondoltam, hogy sorszámot fogok osztani, hogy mindenkinek jusson egy perc veled. Így azért könnyebben teltek az órák gondolom, még ha fáradékony is voltál akkoriban…
GR: Nagyon kevés mindenre emlékszem ebből. Kis képek villannak be, pl. hogy Tisza Roli nyerte azt a futamot, ahol mi balesetet szenvedtünk és gratuláltam neki, de tényleg csak képfoszlányok vannak meg ezen időszakból. Anyáéktól tudom csak, hogy mennyien voltak bent és ez igazán megható számomra, hogy milyen sokan kerestek és üzentek.

RP: Nem kérdés, hogy az ember mielőbb szeretné elhagyni a kórházat, de számomra kissé félelmetes volt, hogy vasárnap este bevittek, ugyan operálni nem kellett, de már hétfőn tudható volt, hogy szerdán hazaküldenek. Mi volt a szigorú, orvosi elbocsátó szép üzenetben?
GR: Ahogy mondtam én ebből semmit nem tudtam, de anyáék is meg voltak ettől kicsit ijedve. Nyilván az orvosi-team így látta jónak. Három hónapig szigorúan viselnem kell a nyakmerevítőt és a hátmerevítőt (korzett). Utóbbit alváskor levehetem, de még az arra is kemény szabályok vonatkoznak: csak két oldalamon, de inkább háton javasolt aludnom. A szigorú tiltások között volt a TV és a telefon. Egyiket sem bámulhattam, bár utóbbit azért kómás állapotomban is ellopkodtam néha és igyekeztem válaszolni az érdeklődőknek. Az első versenyhétvégét (szeptember 15 – a szerk.) még nem engedték nézni, de a futamokat hallgattam.

RP: Hazai környezetben, Nyíregyházán folytatódott a rehabilitációd. Mesélnél egy átlagos napodról?
GR: Fontos elmondanom, hogy nem csak a kórházban történtekre nem emlékszem, hanem a baleset utáni első 9 nap nekem teljesen kiesett, így az első nyíregyházi napok is. Többen látogattak, többekkel beszélgettem, de ezekből is csak képfoszlányok vannak meg. A napjaim könnyen összefoglalhatóak: anya elmondásából tudom, hogy nagyon gyorsan, szinte kapkodva habzsoltam valami keveset és máris feküdtem vissza. Szinte egész nap aludni akartam.

RP: Édesanya legendásan isteni főztje és a hirtelen „elmaradt” edzések miatt, nem kellett aggódnod, hogy felszaladnak rád a kilók?
GR: Ez abban az állapotban egyáltalán nem foglalkoztatott, pedig a való életben nekem rengeteget kell koplalnom és edzenem, hogy egyáltalán az 55 kilót hozni tudjam. Most azonban, mielőtt felvettük az interjút megmértem magam: ebben a merevítőben és ruházatban 54,5 kiló vagyok, azaz fogyok. Ez ugye ezt jelenti, hogy kb. 53 kiló lehetek, amire nagyon nem vagyok most büszke, hiszen valóban sosem voltam még ennyi, de ez a súly a leépült izmokat is jelenti, márpedig én rengeteget küzdöttem ezért, hogy ezt az izomzatot és fizikai állapotot elérjem. Tisztában vagyok vele, hogy ez majd kétszeres befektetéssel fog járni, hogy visszanyerjem a régi formámat, amikor majd megkapom az engedélyt a sportolásra.

Holnap folytatjuk!

Képek: ZL Photos (A nyitóképen a Pető/Ecsedi istálló színeiben), Rebi instagram