Folytatódik Overdose története Ribárszki Sándorral.

RP: Mekkora terhet tett ez rád, hogy itt az ország büszkesége, akit rajongók szeretnének látni, a média egyfolytában az istálló küszöbén táborozik, neked pedig sorra kell lemondani a versenyeket, mert nem egészséges?
RS: Rengeteg nehéz éjszakám volt. Például előző évben (2008) kitalálták Zoliék Hong Kongot. Én totálisan ellene voltam ennek. Ugyanis hirtelen éles kanyar, nem egy egyenes pálya és mentek az 5-6-7 éves legjobb sprinterek. Overdose-nak ez biztosan nem lett volna jó, így én gyorsan be is írattam Rómába, ahol végül győzött ugye 10 hosszal, nyertünk 40 ezer eurót és Dózi is büszke volt, de erről már beszéltünk. A ló pár nappal a versenye után már ismét futni tudott volna.

RP: Overdose volt abban az időszakban, a patairha-gyulladásnak köszönhetően közvetlen életveszélyben?
RS: Szerintem nem.

RP: És, hogy teltek ezek a kínkeserves napok?
RS: Szörnyű volt. Például mikor az orosz kovács megpatkolta dupla akkora szögekkel, mint amikkel előzőleg volt rögzítve a patkója ráadásul bekente szurokkal én ájuldoztam, de nem tehettem semmit. Teltek a napok, trappolgattunk szép finoman, majd egy vasárnap felhívott a lovászom, hogy Sanyi gyere, mert fekszik, izzad és veri a lábait a falhoz. Akkor összeállt, hogy ez nem volt jó neki, bár munkában is láttuk, hogy „steif” (lóverseny szakkifejezés – merev mozgású – a szerk. ) volt. Hívtuk az állatorvost, aki csak éjjel ért oda, de ott maradtam vele, levettük a patkót, de a szögek helyén már gennyes volt neki. Ez volt az egyik legszörnyűbb történet, főleg azért mert én ezt előre tudtam, hogy nem lesz jó Dózinak, de nem tehettem semmit.

RS: 2009 decemberében költöztél ki Németországba, és köztudott, hogy Dózi pár nappal később követett téged. Milyen egészségi állapotban volt akkoriban?
RS: Jó is, hogy kérded, mert

az egész hoppegarteni kiruccanás egyedül neki kedvezett.

Nem volt rendben a ló, de olyan körülmények közé került, hogy le a kalappal. Ne feledjük, hogy akkor hatalmas, méteres hó volt, de ő egy parafás jártató gépben zavartalanul tudott dolgozni, ami az ő érzékeny patájának tökéletes volt. Ultramodern volt, tényleg mintha egy rehabilitációs kórházban lett volna. Emellett a pálya szintén kiváló volt, mint Saint-Moritzban, úgy volt göngyölve a hó és azon tudtunk szép nyugodtan egész télen készülni. Persze ott is volt, hogy két hét után kicsit nyomott, akkor megpihentettem. A tulajdonos kérdezte, hogy miért nem megyünk már galoppot, de elmondtam neki, hogy most vettük le a patkót és vissza kellett tenni, így csak óvatosan készülhettünk. A lényeg: neki Berlin egy igazi szanatórium volt, a lehető legjobb, ami csak történhetett vele. Februárban aztán már jöttek a németek, hogy látják, hogy Overdose ide és oda be van írva. Majd meg őrültem ettől, de én azt mondtam a tulajnak: Zoli, ha isten megsegít, nyár közepén talán tud futni.

RP: Láthattuk, hogy hatalmas a felhajtás körülötte, hiszen a húsvéti szezonnyitón is felvezették a pálya igazgatójával fotózták, egy pap megáldotta, azaz valóban óriási gigasztár volt Overdose…
RS: Hatalmas plakátokat készítettek, amik nem csak Berlinben voltak láthatóak, de a lapokban is. Újságírók, tv-stábok váltották egymást szinte éjjel-nappal.

RP: Milyen terhet jelentett számodra a veretlenség?
RS: Ez mindig teher volt. Kétévesen amikor kezdett jól futni, én már akkor is, és mikor világsztár lett akkor is erre mentem volna rá. Én úgy véltem nem kell nekünk Angliába, Amerikába menni, ha futott volna évente kettőt-hármat, amikor valóban száz százalékos állapotban van, akkor is ugyanekkora világsztár lett/maradt volna – de ezt már mondtam korábban.

RP: Egy ilyen kaliberű ló esetében elengedhetetlen a konfrontálódás a tulajdonossal?
RS: Napi viták nem voltak. Ő nyilván szerette volna, ha fut. Ha már picit is jobban volt a ló, türelmetlenül várta, hogy mikor állhat rajthoz. Ettől függetlenül mindent megadott Overdose-nak ez kétségtelen. Mindig a legjobbat akarta neki.

RP: Sokáig, 15 hónapig váratott magára a visszatérése, de akkor már nem Te voltál a trénere és nem kizárólag Mikóczy volt a tulajdonosa. A Ferenczi Gábor nevével fémjelzett Overdose filmben (Overdose – Vágta egy álomért) láthatjuk, hogy a házad kertjében nézed a laptopodon a pozsonyi futamot. El lehet ezt mesélni az olvasóknak ennyi év távlatából, hogy milyen érzés volt ez számodra?
Ribárszki Sándor: A szakítás teljes mértékben az én döntésem volt. Dózi kinn volt velem, de amikor hazajöttem Zoli mondta, hogy Dodi nevén lesz, de ezt már elmeséltem neked a nyolc évvel ezelőtti interjúban. Sírtam valóban, nagyon nehéz volt látni, de örültem persze, hogy győzött és abban is igazam lett, amiről már januárban kinn, Hoppegartenban beszéltem, hogy ha Isten megadja, nyár közepén térhet vissza. Hát ez a verseny ez pontosan nyár közepén volt.

RP: Overdose, ugyan csoda, hogy élt, hogy túlélte a rettegett kórt, de kis híján kikapott egy olyan ellenféltől, akit egy éve húsz hosszal vert volna. Mire gondoltál a befutás után szakmailag?
RS: Sok időt kihagyott. Első, felhozó versenynek ez abszolút korrekt volt. Semmi gond nem volt vele. Ne felejtsük el, hogy azért ő nem volt úgy trenírozva, mint teljesen egészséges társai. Nagyon kíméletesen volt készítve. Éppen elkezdtünk kicsit élénkebbet dolgozgatni, egyszer csak, puff megint érzékeny lett és begyulladt neki. Megint patkó le, megint borogatás, jöhetett a megszokott menetrend. Kis lépésekkel lehetett csak haladni vele.

RP: És mire gondoltál azokban a pillanatokban, amikor Baden-Badenban Dózi egyáltalán nem akart beállni a startgépbe, azaz világosan jelezte, hogy nem szeretne futni?
RS: Már előtte sem volt abban az állapotban, hogy oda kivittem volna. Szörnyű volt. Beszéltem is Mikóczyval is, Roszivallal is, hiszen mi nem voltunk haragban, de ezt látni, hát elmondhatatlan…

RP: A trénerváltást követően Dodi Roszival kikérte bármiben a véleményedet?
RS: Semmi gond nem volt kettőnk között. Neki ugyanannyira nem volt jó ez a szituáció, mint nekem, és ezt el is mondja Kepes András filmjében (Különös történetek). Így én kiszálltam a történetből, de mondom semmi probléma nem volt ebből, és nem azért nem kérte, mert haragudott, hanem mert ő a saját módszere alapján trenírozta.

RP: Mit érez a tréner olyankor, amikor egy – nem kizárólag Overdose képességű – lovat néz a versenyeiben, miután az tőle elkerült? Te hogy élted meg Overdose pályafutásából hátralévő futamait?
RS: Nézni nézem és örülök, hogy jól van, de természetesen a szívem szakadt bele.

RP…és mikor befejezte karrierjét? Az megkönnyebbülés volt számodra?
RS: Igen, egyértelműen.

RP: 2013 szeptemberében, igen szép búcsúztatást kapott a Kincsem Park vezetésétől, ahol természetesen ott volt a ló karrierjének három legfontosabb férfi szereplője. Egyaránt a meghatottság jeleit mutattátok. Volt aznap este valami kis ünneplés, storyzgatás, a régi szép emlékek felidézése?
RS: Nem tudom. Nem emlékszem, de nincs olyan hét, hogy Dodinak legalább nem említem háromszor is Dózit ha találkozunk a pályán.

RP: Bő két hónappal később mutatták be a már említett filmet, az „Overdose – Vágta egy álomért” címűt, aminek egyértelműen nem a ló, hanem Te vagy a főszereplője. Volt a filmnek bármiféle pozitív hozadéka számodra?
RS: Semmi. Ahogy korábban mondtam se ló nem érkezett, se később csikója sem.

RP: Overdose Dióspusztán kezdte meg fedezőméni karrierjét, de legyünk őszinték: nem tolongtak érte a kancatulajdonosok. Mi lehetett ennek az oka?
RS: Nem tudom. Fogalmam sincs.

RP: Ennek függvényében akkor helyes döntés volt, hogy Mikóczy Zoltán, a következő idényben egy neves németországi ménesben állíttatta fel Dózit?
RS: Igen, abszolút, bár el kell mondani: Zoli több ménessel tárgyalt, de szerintem nem a legjobba került Dózi.

RP: 2020 márciusában kijelenthető, hogy csak felvillanásai vannak eddig az Overdose ivadékoknak. Én sokkal többet vártam tőlük – és Te?
RS: Ha jól tudom német ivadékai nem is nyertek még versenyt. Osztom a véleményedet, de ez visszakereshető, azaz nem most utólag, hanem már három éves korától hangoztatom azt, hogy szerintem ő a genetikában „végtermék”, hogy ő maga a fantasztikum, de jó csikói aligha lesznek. Egyelőre ez be is igazolódik.

RP: Meggyőződésem, hogy csakúgy, mint a versenykarrierjében a tenyésztésben is sokkal több potenciál lett volna benne….
RS: A versenyzésben mindenképpen, de a tenyésztésben, ahogy mondtam talán nem. Kapott azért jó kancákat, és…

RP: Mit éreztél, amikor értesültél halálhíréről?
RS: Döbbenetet. Hát az embernek ilyenkor eszébe jut az a rengeteg csodaszép emlék, amihez a ló juttatta. A halála persze bármely más lóval is előfordulhatott volna. Egy orrszondával megsértették a belet, ami a halálához vezetett. A német ménesben ezer százalék, hogy nem akartak neki rosszat, de egy biztos, nem ezt a sorsot érdemelte.

RP: A hamvai részben ott vannak, ahol oly sokat sétált, az alagi istállója előtti hársfák alatt..
RS: Igen. Minden nap meg is nézem, meg ugye tudod, hogy nekem itthon is van a hamvaiból?

RP: Nem. Megmutatod?
RS: Természetesen.

RP Csinálnál bármit is másként Dózival, ha újrakezdhetnéd?
RS: Nem. Ugyanazt mint, ahogy tettem. Mindig a ló érdekeit néztem, ha nem egészséges ne fusson, Hongkongba ne menjen satöbbi. Elmehettem volna én két hétre Orsival Hongkongba, de az nekem lett volna jó, Dózinak biztosan nem.

RP: Köszönjük az interjút, és köszönjük, hogy a múzeummal felérő házadban fogadtál bennünket!
RS:  Én köszönöm a lehetőséget.

Ribárszki Sándor – Sereg Andás – 2020. április – minden jog fenntartva!

Képek: Juhász Zsóka

Ezzel véget ér az Overdose emlékhét itt a Racing Portalon. Köszönjük megtisztelő figyelmüket. Vágtass az égi legelőkön, Dózi!