A legendák köztünk élnek.

A magyar galoppsportban, ma már sajnos kevesen. Vas József közéjük tartozik. 12 derby győzelem áll a neve mellett, amivel a lovasok táborában (holtversenyes) csúcstartó.  A mai napig trénerként dolgozó örökifjú legenda nem kerülhette hát el, hogy a Racing Portal következő interjúalanya legyen. Az 1941. november 6-án született fantasztikus ember, aki a régi időkről, és a kor nagyjairól is úgy mesélt, hogy én azt tátott szájjal hallgattam. Igyekeztem felkészülni az életéből, de mindez mit sem ért.

Egy legendából nem lehet elég felkészült az ember. ..és ő (higgyék el nekem) AZ. CSUPA NAGYBETŰVEL!

RP: Ön igazi artista családból származik. Hogyan került mégis a lovak közelébe?
VJ: Igen. A szüleim valóban valamikor artisták voltak. Én is űztem ezt a sportot. Mert ez is sport valójában. Tornászgattam, hátha elérek valamit ebben a szakmában. A Hegedűs Gyula utcában laktunk és oda jártam a közelbe egy fodrászhoz. A fodrász bácsi kérdezte tőle: mit csinálsz kicsi? Artistának készülök - feleltem. Artistának? Te zsokénak volnál jó - mondta. Szóltam édesanyámnak, és elmentem a Szép utcába felvételre, de nem vettek fel, mert telt ház volt.   Ennek a fodrásznak volt azonban egy ismerőse és ő hozott végül is ide.

RP: A szülők nem nehezményezték, hogy a cirkusz helyett a lóversenypályát választotta?
VJ: Édesapám 1947-ben meghalt egy vasúti balesetben. Még abban az évben kerültünk fel Pestre, annak ellenére, hogy én Pesten, közelebbről Pesterzsébeten születtem, de a cirkuszi élet ugye a vándorlással járt. Édesanyám elfogadta, hogy lovas iskolába kerülök.  Nagyon megkedveltem ezt az életet, hiszen az állatokat már kiskorom óta szerettem. ’56 júliusában kerültem a vállalathoz és onnantól kezdve kezdtem iparkodni. Mindenki 3 és féléves szerződést kapott, és egy év után lehetett a versenyben lovagolni.

RP: Az első trénere Tóth Pál volt. Mit kell tudnunk róla? Milyen ember volt ő?
VJ: Ő egy nagyon jó abrakmester volt, azt hiszem a Hitch istállónál…

RP…bocsánat, ő nem tréner volt?
VJ: Később. A tréner licenszet úgy adták, hogy ki hogy érdemelte. Ő egy nagyon jó ember volt, és nagyon szerette a lovakat, a fiatalokat, a gyerekeket. Az ötvenes években abrakmester volt, de később, amikor valaki kiöregedett akkor kapott tréneri engedélyt.  Persze nem csak én kezdtem nála, hiszen egy évvel korábban, Barna András is ott dolgozott, aki egy nagyszerű jó lovas volt, nagyon jó kézzel lovagolt. Mindig azt mondta a trénerünk, hogy kettőnket kellene összekombinálni: az ő kezét és az én fejemet. (nevet..) Ő fizikailag erőseb felépítésű volt, mint én.

RP: 1957-ben kezdett versenyben lovagolni. Emlékszik még a Berezina nevű kancára, akivel első győzelmét aratta?
VJ: Igen. Nagyon is féltem tőle, mikor pucolni kellett, hiszen a ménesben kivették az egyik szemét, és támadott az emberre. Mindig nagyon féltem tőle, de lovaglásnál nagyon aranyos volt, semmi probléma nem volt vele. A versenyben egy olyan jó nevű lovast vertünk meg, mint a Gelics, aki az Imperiál egyik lovasa volt. Ez a győzelmem nagyon boldoggá tett, hiszen ő tényleg a legjobb lovasok közé tartozott.

RP: Többek között Kiss József, Aperianov Zakariás, Németh Ferenc majd Házi László is a mestere volt. Melyiküktől tanulta a legtöbbet?
VJ: Mindegyiküktől egy kicsit.

RP: Ők ma már élő legendák, és szinte az ember könnyezve olvassa fel a neveiket….
VJ: ..de, tényleg nem tudok kiemelni közülük senkit. Sokat tanultam az Aperianovtól, a Kiss Jóskától és mindannyiuktól.

RP: Ön olyan lovas nagyságokat látott közelről, mint Krusnyicky Márton, Németh Ferenc, Détári Sándor, Alafi László vagy éppen Keszthelyi Pista bácsi. Melyiküket csodálta leginkább és miért?
VJ: Ugyanazt válaszolhatom, mint az előbb.  Nem tudok senkit sem kiemelni. A Kovács Laci pl. nagyon jó tempóérzékkel rendelkezett.  A Szentgyörgyinek nagyon jó feje volt. Egyszer megvertem 45 kilóval. A verseny után megkérdeztem tőle: A kancadíjat megnyerem a Thébával? Kisfiam ülj nyugodtan, Te nyered – mondta, és ezek mindig bejöttek. Nem buta emberek voltak. Mindannyian már 50 év körüliek voltak, amikor én még kis taknyos kölyök, és mindenkitől ellestem valamit.

RP: 12 derbyt (Itthon 9, Csehországban 3) nyert, de tévedek, ha azt mondom, az volt a legemlékezetesebb győzelme, amikor Arénával ádáz küzdelemben verte a lengyel Smigont a Kincsem díjban? Vagy önnek talán valamelyik másik?
VJ: Nekem is az volt.  Talán én sem hittem el, hogy megnyerhetem a versenyt. A ló „üres lett” egy pillanat alatt, de Aréna „feltöltötte magát”. 100 méter alatt regenerálódott, mert éreztem a térdemnél, amikor a tüdő tele lett újra levegővel, és újra el tudott indulni. Pont a célban elkaptam.

Két legenda: Aperianov és Vas

RP: Sajnos nem láttam, de fantasztikus győzelem lehetett…és mi a helyzet a derbykkel? Azokból melyik a legemlékezetesebb?
VJ:  …hát volt olyan, hogy én a csorbát akartam kiköszörülni, mert mindig az Aperianov választott  lovat számomra. Én nagyon tiszteltem őt, és talán ő is szeretett engem. Akkor egyszer vettem a bátorságot, hogy megkérjem: hagy válasszak egyszer az életben én lovat. Ő a Takaninit ajánlotta, mert korábbi versenyei alapján őt gondoltuk derby lónak.  Én azonban egy olyan lovat választottam (Bold), akinek nem tudtam, hogy légzési problémái vannak. De azért sem akartam Takaninire ülni. Torockó mellett döntöttem és sikerült megnyernünk a derbyt.

RP: Milyen érzés volt az Önnek, hogy Prágában háromszor is eljátszották, a magyar himnuszt az Ön tiszteletére 3 derby győzelme után?
VJ: Nem teljesen így volt, mert a Norbert már prágai ló volt a derby napján. Már kétévesen megvették, de itt treníroztuk Magyarországon, viszont később fedezőmén már ott lett.

RP: És a himnusz?
Nagyon nagy érzés. Szinte semmihez nem hasonlítható. Ma is látjuk a televízióban, hogy majd minden sportolónak a könnye csordul ki a nemzeti himnusz alatt. Ez egy nagyon nagy élmény, és a teljesítmény elismerése. Minden sportolónak ez az álma.

RP: Egy ilyen élő legendának nem lehet könnyű választani, de volt kiemelkedően kedves lova a pályafutása során?
VJ: Nekem a Norbert volt a legkedvesebb lovam, és talán a legjobb is.

RP: Trénerként meg sem tudta közelíteni a lovas sikereit. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
VJ: Talán nem is voltam annyi ideig. De nyertem jugoszláv derbyt, kanca díjat, St. Legert. Favoured Nations-sel nyertünk Németországban. Ausztriában kétszer Fenek-Rennen-t, a 3200 méteres hosszú távú versenyt, mikor a Schadler lovagolt nekünk.  Siklósi Úrnak három hónap alatt 5 millió forintot nyertünk. Nem mentek rosszul a lovak, és sánta ló nálam nem volt, de ma már nehezebb a tréner élete, mint a szocializmusban. Nem volt ennyi idomárváltozás, mint a mai privát korszakban.

RP: Szinte semmit nem tudunk az ottani (jugoszláviai) lóversenyéletről, pedig éppen ma a Nemzeti Díjban 3 szerb ló indul. Meséljen erről kérem.
VJ: A mai nap is bizonyítja, hogy vesznek ők is jó lovakat, de a háború (amikor én ott voltam) nagy károkat okozott.  Többen mondták nekem, hogy én süket vagyok, hogy kimegyek, mert az amerikaiak megbombázzák Jugoszláviát.  Ennek ellenére kimentem, mert azt gondoltam, nem bombázzák le az egész országot. A versenyeket rendezték folyamatosan annak ellenére, hogy csak a pristinai híd maradt épségben, de akkor is mentünk a versenyre. Volt egy futam ügető, majd jött a sziréna. Egy futam galopp és sziréna. Az emberek rohangáltak a korlát és a fedezékek között (nevet..) 1997-től 2001-ig dolgoztam ott. A legkiugróbb eredményeket az előbb felsoroltam.

RP: Idézzük fel a honi tréneri állomásait időrendben!
VJ: Dióspusztán voltam egy pár hónapig, majd megkeresett a Siklósi úr.  Hosszú szünet után pedig a jelenlegi helyemről kaptam felkérést.

RP: Miért tűnt el jó pár évre a szakmából? (Dióspuszta után)
VJ: Alig volt ott ember. Csupor Feri dolgozott szívvel-lékekkel, de a sok tanuló gyermek, szinte lógott a lovon. Ember nélkül ezt nem lehet csinálni, pedig ott 40-50 lovat kellett lelovagolni naponta.

RP: Egy ilyen sikeres zsokénak, mint ön, nem szomorú azt látni, hogy egyáltalán nincs zsoké-utánpótlás?
VJ: Sajnos, most nem úgy van, mint régen, hogy öt gyermekből egy megmaradt. Akkor minden istállóhoz fel tudtak venni 3-4 tanuló gyereket, és aki iparkodott az itt maradt és zsoké lett. Ma mindenben nehezebb ez a kérdés. A futballban is ezeket a problémákat halljuk, és hiába hozunk ide akármilyen trénereket, utánpótlás nélkül nem megy.

RP: Mi lehet ennek az oka? Ma már azt mondják, hogy a gyermekeket más érdekli, de nekem rengeteg fiatalkorú ismerősöm hobbi lovagol. Miért nem vonzó manapság zsokénak lenni?
VJ: Itt is talán több tanuló volna, ha jobban megismernék ezt az egész lóversenyt. A másik, hogy nem tudjuk hová tenni a vidéki gyerekeket. Nincsen olyan bázis, ahol el lehetne szállásolni őket…

RP: Mint a futball akadémiákon?
VJ: Pontosan. Ezt külön kellene finanszírozni. Nyelvtanulással, szállással stb. egybekötve. Ma már ugye nemzetközi egy zsoké. Ha nem tud nyelvet, nem tud beszélni az nagy probléma. Én is keveset láttam. Hiába voltam Németországban, Olaszországban, Ausztriában. Sok lovast láttam lovagolni, a Lester Piggottal kezdve az Asmussenig, de ha az ember sok helyen lovagol, akkor sokat tanul. Itt „be volt kötve mindenkinek” a keze. Útlevelet egyedül a volt trénerem Kiss Jóska kapott. Az ötvenes években majdnem kiengedték Angliába tanulni, de végül mégsem mehetett.

RP: A politikai fordulat után megindulhat a lóversenyzés felfelé, illetve tényleg a politikai fordulat kellett a felfelé való haladáshoz?
VJ: Szeretnénk már kicsit felfelé menni. mert ha visszagondol az ember, Széchenyi is azért utazott Angliába, és szedte össze a pénzeket, hogy a lóversenyt fellendítse.  Nem mondhatjuk, hogy rossz lóállomány volt itt, de a futballhoz hasonlóan levitézlett a lósport is. Mert azért a 70-es években még Németországban is értünk el sikereket. Nyertünk pl. Goldene Peitschét, de valahogy olyan emberek kerültek pozícióba, akik nem értettek a lovakhoz.

RP: Mit gondol a nézettséget tekintve lehet még olyan sikeres a magyar galoppsport, mint az ön idejében?
VJ: Remélem. Nagyon remélem. Először is az országos hálózatot ki kellene alakítani, hogy több helyen lássák a lóversenyt, és lehessen pl. telefonon fogadni. Nagyon sok országban már ez megvan, de a pályán itt is többen játszanak telefonon, nem mennek a kasszához. Ezek után várhatnánk a nézőket.

RP: Beszéljünk kicsit a jelenről. Hogy érzi magát jelenlegi istállójában, és ön szerint melyik az istálló húzólova?
VJ: Nehéz helyzetben vagyok, mert igazán csak 4 egészséges ló (Suitcase Susie, Ultra Lady, Makaam és az Agapé) van az istállómban, igaz ott vannak még az Althaus lovak is. Nekem a kedvencem a Makaam, de még most sem tudom, mit tud igazán. Ő a munkában nem töri magát, annyit megy, amennyit kérnek tőle, de remélem, hogy még sok örömünk lesz benne. Idáig megoldotta, amit én elképzeltem.

RP: Ennél többet egy tréner aligha kívánhat…
VJ:..hát nem.

RP: A Millenniumi Díjban láthatjuk legközelebb?
VJ: Igen.

RP: Ezer meg ezer kérdést feltennék még, de zárásként kérem, mondjon pár szót a magánéletéről.
VJ: Elég régóta nős vagyok. 2 lányom és egy fiam van. A fiam a „kis Karcsival” (a Kerekes – a szerk.) együtt kezdett lovagolni, de eltelt egy fél év, és még mindig, mint az akasztott ember úgy ült a lovon. Mondtam neki: hagyd abba. Ma már inkább a számítógépekkel foglalkozik, mint a lovakkal.

RP: A mai zsokék közül, kik azok akik tovább viszik a „Vas örökséget”? Kik az ön felfedezettjei, pártfogoltjai?
VJ: A Varga Zoli és a Kerekes Karcsi.

RP: Nagyon köszönöm az interjút. Jó egészséget és még sok boldog éveket kívánok.
VJ: Én köszönöm.

Vas József – Sereg András – 2010. május 9.

Horváth József barátomtól kaptam egy cikket, ahol Vas József a Turfban elmesélt néhány storyt a régi élményekről, és többek között a Takanini-Torockó-s derbyről. Ezt holnap közöljük, itt a Racing Portálon.

A nyitóképet Vonczem Gabriella készítette 2021-ben, azaz utólag cseréltük. Ribárszki Sándor - Vas József - Sereg András. A belső fotó Aperianov Pannika tulajdona.