Megszólal Észak-Yorkshire jelenleg legjobb statisztikájával bíró trénere.

Két hónapig merültem el a lóversenyzés mindennapi világában Jason Ward istállójában, mely élményekről általánosságban már beszámoltam itt, a Racing Portal-on. Természetesen nem utazhattam anélkül haza, hogy egy interjút nem készítettem volna azzal az emberrel, kinél első lépéseimet tettem a lósportban.

RP: A családod generációk óta lényeges szerepet játszik a lóversenyzésben. Te magad is fiatalon már profi zsokévá váltál, 2011-ben pedig idomári licenszedet is kiváltottad és megkezded a saját vállalkozásod. Mindig is az volt a terv, hogy édesapád nyomdokaiba lépj, mint tréner?
JW: Nem, ez nem egy magától értetődő dolog a családban. Akkor lovagoltam profiként, mikor édesapám már nagyon idős volt, így mikor magam kezdtem tréningezni, ő már nem volt velünk. Úgyhogy ez nem volt egyértelmű dolog. Akarat volt, mindig is szerettem volna, de mint mindenki más, időnként én is kiszerettem a lóversenyből és új dolgokat próbáltam, de mikor jött a lehetőségem, hogy tréningezzek – nos, megragadtam.

RP: Körbejártad a világot mielőtt saját vállalkozásba kezdtél. Ki van a legnagyobb hatással a jelenlegi tréneri módszereidre?

JW: Szerintem mindenhonnan hozunk magunkkal valamit. De nyolc éven keresztül voltam James Fanshawe asszisztens trénere, így valószínűleg ott tanultam a legtöbbet. James rendkívül türelmes. Szerencsés vagyok, hogy dolgozhattam pár nagykutyának a világ minden tájáról és úgy hiszem mindenhonnan hoztam egy kis darabka tudást. És ez fontos is. Nyitottnak kell lenni.

Lóra szállás a jártató előtt, Jason épp felsegíti a lovast a nyeregbe.

RP: Jelenleg 17 lóval osztod meg az otthonod. A Manor House Stables kicsi istállónak nevezhető. Mit gondolsz, mi a legnagyobb előnye annak, ha kis istállót vezet az ember? Hogyan befolyásolja a lovakat?
JW: Nos, nincs olyan tréner, aki kis tréner akar lenni. Minden tréner száz lovat akar magának – és nem is szeretik, ha kis trénernek hívják őket. Én sem. De az előnye annak, hogy kevés ló van az az, hogy több idő jut rájuk. Valószínűleg egy 200 fős istállóban sokuk szellemileg, lelkileg és fizikailag is elromlanak valahol, és valószínű ezért van piaca a kis trénernek, mert korlátolt muníciójukhoz képest igen jól tudnak teljesíteni. Ez mind amiatt van, mert sok idő áll a rendelkezésünkre. Ez hozza magával az egyéni etetést, egyéni tréningezést, egyéni mindent.

RP…és mi a legnagyobb hátránya?
JW: Pénz, pénz, pénz. Az ország sok más trénere is ezt mondja, hogy eladásra tréningezünk. Tisztán azért, hogy győzzünk és eladjunk. Tudod, mivel az ország klasszikusait, Group versenyzését csak a felső 15-20%-a kontrollálja, csakúgy, mint a top vérvonalakat – így mi egyből a második divíziós apaménekkel „dolgozunk”. Az pedig bizonyított a versenyzésben, hogy a legjobbat küldöd a legjobbhoz, és megkapod a legjobbat – 10 esetből 9-szer megkapod a legjobbat. Ezért ezen a szinten nagyon nehéz boldogulni. Hiszen viszed az üzleted és ahelyett, hogy megtartanád, a legjobb lovaidat mind eladod – addig viszed a lovad, amilyen messzire csak tudod, és megválsz tőle.

A nagy trénerektől gyakran veszünk lovakat, kékvérű lovakat: két, hároméveseket, nyeretleneket, hat számjegyű babákat – mi nyerünk velük, és továbbadjuk. Viszont 10 alkalomból 9-szer azért kerülnek hozzánk, mert nem voltak elég jók, vagy valami komoly bajuk van, így sokuk nem fog szárnyakat növeszteni.

RP: A mindennapok során mi nehezíti meg legjobban a tréner munkáját?
JW: Személyzet, személyzet, személyzet. Tréningezni a lovakat könnyű, etetni őket könnyű, de a lóversenyipar az országban túl nagyra nőtt anélkül, hogy a munkaerő azt követni tudta volna, így John Gosden-től Jason Ward-ig mindenki szenved a személyzethiánytól. A jó személyzet iránt, akik tudnak visszajelzést adni.

RP: Mi eddigi életed/karriered legbüszkébb pillanata?
JW: Hát, a feleségem az első gyermekemmel terhes, úgyhogy arra elég büszke vagyok! De karrieremben… Valószínűleg azok a kicsi futamok, ahol nagyon, nagyon sokat dolgoztunk egy lóval. Szép dolog nagy versenyt nyerni, de a legtöbb jó ló tud nyerni nagy versenyt. Az sokkal inkább elégedetté tesz, mikor egy kis futamot nyerhetek egy átlagos lóval, akivel egészen addig senki sem tudott győzni. Shakour! (Nyitóképen, a Royal Ascot-ra utazás előtt Jason épp rögzíti a kamáslit) Shakour John Gosden-től érkezett, kinél hatszor próbálkozott a pályán: mikor hozzám került, első futásakor győzött. Második futásakor Listed versenyben lett helyezett – nos, ez kielégítő. Ez bizonyítja, hogy mi ugyanolyan jók vagyunk, mint bárki más. Bár, mindig volt magabiztosságunk. A statisztikánk szuper, ahhoz képest mennyi pénzt költöttünk és milyen állományunk van.

(Jelenleg pedig a legjobb mutatókkal rendelkezik a térségben azzal a kb. 7 lóval, aki ma is aktív versenyló. – szerk.)

RP: Maifalki idén debütált akadályversenyben, ahol rögtön harmadik helyezéssel tért le a pályáról. Hogyan választod meg, mely lovak lehetnek eredményesek akadályokon és melyek maradnak mindenképp síkversenyekben?
JW: Nos, Maifalki szintén egy jó példa az előző kérdésedre. Mert mikor hozzám került, ő csak egy all weather ló volt, és turf-on elég gyenge. Majd első startjára nekem, gyepen nyert. Második startjára nekem újból gyepen nyert. Majd York-ban helyezett. Ő egy nagy ló, aki jól állja a 10-12 furlong-ot – ez így magától értetődő volt, hogy szívesen kipróbáljuk akadályokon. De Falco eredetileg síkversenyre lett kitenyésztve. Francia, de nem akadályokra lett „alkotva”. Ahogyan szintén nem tenyésztették őt különösebben hosszabb távra, mint 9 furlong. De egy ló olyan korral, alkattal, mérettel és állóképességgel, amivel ő bír, az azt sugallja, hogy lehetséges a kéthasznú célokra, azaz síkra és akadályra. Úgyhogy ez csak egy folyamat volt, ami könnyen balul sülhetett volna el. Remekül ugrott otthon, de sose lehet biztosra tudni a végkimenetelt. Most két vagy három olyan lovunk van, akik erre képesek lennének, és valószínű ki is próbáljuk őket. Úgyhogy meglátjuk…

Videón Maifalki legújabb győzelme, síkfutamon:  

Maifalki is back to winning ways, overtaking Medalla De Oro
at the last and scoring a double for jockey, @RKingscote in the process pic.twitter.com/lufyWnEtXe

— Haydock Park Races (@haydockraces) August 9, 2018

 RP: Egy kétéves Canford Cliffs-től származó méncsikó, Wee Jim áll most a híres boxban, melyben a Derby-győztes Dante töltötte napjait. Miután 7 furlongra emelted a távját, két versenyt is megnyert sorban. Miben más tréningezni és menedzselni egy fiatal kétévest nagy, de ismeretlen potenciállal; mint egy idősebb telivért?
JW: A kétévesek nőnek. Attól a perctől fogva, hogy hozzád kerülnek egészen addig, míg 4-5-6 évesek lesznek. A kétévesek csak nőnek és nőnek, egyszer az eleje nő, a hátulja nem; majd a hátulja nő… A legjobb dolog egy kétévesnek az idő. Akkor is, ha 800 és akkor is, ha 800 000 fontba kerültek. Minél több időt tudsz adni egy bébinek, annál jobb. Néhány ló manapság arra lett tenyésztve, hogy kétévesek legyenek, és ezt te el is várod tőlük. Wee Jim pedig mindig is magas volt, de szélesség nélkül. Február-március környékén keményen toltuk, számítottunk arra, hogy versenyezni fog, de ő folyton csak nőtt – úgyhogy visszavettünk a tréningből és hagytuk nőni. Valószínűleg most aratjuk le a gyümölcsét annak, hogy nem futtattuk korán – szóval a legjobb dolog, amit ő tanított nekem az az, hogy hagyjam békén őt és hagyjam nőni. És még mindig teszi, még mindig kell neki idő. Remélem a tulajdonosok engedik, hogy több időm legyen vele.

De Wee Jim jó kis ló. Hogy milyen jó? Azt nem tudjuk. De amit tesz, és ahogyan azt teszi, és amilyen befejezetlen ő még fizikailag – amint minden a helyére kerül, joggal remélhetjük, hogy valami nagyszerű fog kisülni belőle. Ha most túlságosan meghúzzuk, nem fog természetesen fejlődni – ha visszaveszünk a tréningből, őrülten fognak nőni. Néhány tréner ugyanezt fogja mondani, néhány szerint talán hülyeséget beszélek, de ez nekem mindig bevált korábban. Ezért nem kap most Jim protein kiegészítést és csinál csak könnyed, 2-3 furlongos vágtákat, és csak reméljük majd a hasznunkat ebből. Jim megeszik mindent, amit elé rakunk, ami pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hiszen így megkap minden vitamint és tápanyagot a szervezete, amire szüksége van.

RP: Mikor szabadultál el legutóbb a lovaktól és mentél többnapos nyaralásra?
JW: A hétvégék néha szabadak – most pedig Goodwood-ba megyünk három napra versenyezni…meg kicsit nyaralni. De Teresa (a felesége – szerk.) és én, a mi utolsó közös nyaralásunk két éve télen volt, mikor Mauritius-ra mentünk. Mindig voltak egy, nagyobb vakációink évente, de mióta az üzletpartnerem eltűnt… Viszont a személyzetben megint jó csapat jött össze, úgyhogy szívesen elmennék pár két hétre – Rebecca-val, Stuart-tal, veled, könnyen itt hagynám a helyet és mennék el egy kis időre. Ezért is távozom most a héten – a legpörgősebb időszakban megyek el három napra!

RP: Mi trénerként a legnagyobb célod, álmod?
JW: Természetesen növekedni – építeni az üzletet. A semmiből kezdtük, és hét év alatt szörnyen sokat elértünk egy olyan üzlethez képest, ami négy, összesen 4000 fontba kerülő yearling-gel kezdte. A lovainkat 40-50 ezer fontért adtuk tovább, mikor 20-30 ezerért vettük őket. Számos győztesünk volt és valószínű túlnőttük az elvárásainkat. Úgyhogy csak terjeszkednünk kell, nőni és építeni az üzletet. Nagyobb és jobb – jobb lovak, befektetők és nagyobb személyzet. Nőni és nőni.

RP: Köszönöm szépen Jason az interjút. A Racing Portal nevében a legjobbakat kívánom, és még annál is több sikert!
JW: Köszönöm szépen, egy élmény volt.

Wee Jim fotója: @LamontRacing Twitter